Az ég kanyargó kék vonal
Mélységet sejtet a láthatár
Mely mindig felfelé halad
S rendezett, mondta ki látta már
Fáradt nap pásztázza végig
Nap, mint nap e templomot
Vágyakozva hosszan nézzük
Szemünk fénye már megkopott
Már semmin sem csodálkozunk
Csak becsapottnak érezzük magunk
Itt ülünk e földi szennyben
S azt hisszük, hogy szabadok vagyunk
Felébresztett
Felébresztett az ablakon besütő korai nap
Gyorsan öltöztem, s megittam a kávém
Friss levegőt szívok az ablaknál: hallom
Amint éles hangú madár füttyent: rám néz
Vígan Ismételgeti a maga kis melódiáját
És a napfény játékosan hullámzik körül
S tudom, ma megint új szépséges órák
Születnek bennem: a szívem meg örül
Boldoggá tesz, mert ragyog, fénylik a nap
Ősz fejem felett, és sehol a közelben árnyék
Veszem a gondtalanság álarcát magamra, és
Úgy teszek, mintha semmire sem vágynék
Ma szeretem a város lüktető zaját is, ami
Máskor kínzóan idegesítő, és sérti a fülem
De azt mondom magamnak, ily szép napon
Ideje erényt gyakorolni: türelem, türelem, türelem.
Kitárom lelkem
Kitárom lelkem édesbús kapuját
Lábad elé szórva szívem hamuját
A vad lobogásnak lásd vége, vége
Nem sípol a tüdő, ordít a gége
Nem lázad a szív, nem dobog hevesen
Jöjj, hívlak téged, mosolyogj kedvesen
A télikert ablakán rézsút dől be a fény
Gyengéd, simogató, akár a remény
Lelkem érzékeny, furcsa szerzet,
Ránehezedő hangulat vágy is kerget
Simulj piros arc, száradj fel drága könny,
Szenvedj magadban ocsmány rút közöny
Bárhová sodorjon is engem a szél
Egyszer megérkezem, s kedvesem megért
Keménység és lágyság
Keménység és lágyság, távolság, éles metszet
Szigorú skáláját mit az égre festett
Az örök vén idő, azt sosem felejtem.
Mint hangulatom képét őrzöm lelkembe rejtve.
Van-e még tekintet mely így érzi a változást
S úgy látja az egészet mint gyönyörű látomást,
Mint nyiladozó szépséget, mit pontról pontra
fedez fel a hosszan révülő, könnyes, öreg szem.
Miközben tudja, mindent a tér, és idő szerez meg.
Őszi táj, őszi kép
Őszi táj, őszi kép
Lelkem mélyén őrzöm még,
Beh szép volt az a régi nyár.
Mint álruhás hercegek
Kimért, komoly fellegek
Suttogták, maradj, jó neked.
Szerettem, s Te szerettél,
Nevettem, s Te nevettél.
Azt hittem, sosem felednél.
Ám, fordultak az évek
Halványultak a képek
Még most is élnek emlékek
Elváltunk csendesen
Fájdalommal terhesen
Lélekben szomjan, éhesen.
Sose bánd kedvesem,
Az élet látod már ilyen,
Nem mindig tesszük amit kell.
Álmodunk, kétkedünk
Olykor bizony tévedünk
Együtt, mi mégsem élhetünk.
Őszi táj, őszi kép
Rozsdabarna őzikék
Őrzik meg csendjét a tájnak.
Miért zaklat fel.....
Miért zaklat fel, mért tör rám a vágy?
Mért ragad magával a boldog nyugtalanság?
Az ég szinte megszépül, egészen bizarr
Sötétkék, felhőtlen, elegáns és pimasz.
Lágy domborulatok visszafogott szépe
Lenyűgöz, felkavar, kizökkent egészen
Mint hatalmas szikláról zúduló vízesés
Arany szőke hajában a fény oly mesés
A szél büszkén kócolja hajának tincseit
Felfedve előttem arcának kincseit
Ez az arc, mosolygó, a szem sugárzik
Intelligens, öntudatos, szerelemre vágyik
Érzéki ajka mágnesként vonz engem
Tudnám őt szeretni. És Ő! Mit felelne?
